IRODALOM  vissza

A japán irodalom mintegy másfélezer évet ölel fel. A régi Japánra nagy hatással volt a Kínával és a kínai irodalommal való kulturális érintkezés. A Japánban készült irodalmi művek gyakran klasszikus kínai nyelven íródtak, és a kínai hatás egészen a modern kor kezdetéig jelentős maradt. Ennek ellenére a japán irodalom hamar kialakította saját, jellegzetes stílusát, nemzeti témáit. Amikor Japán a 19. században megnyitotta kapuit a nyugati kereskedelem felé, a japán írók megismerkedtek a modern nyugati irodalmakkal, amelyek hatása egészen a mai napig megfigyelhető.

Története
A japán irodalmat négy fő korszakra szokás felosztani: korai, klasszikus, feudális kori és modern japán irodalom.

- A japán ókor (Kodai, 250–1185) az európai ókor fogalmától eltérően nagyjából az európai kora középkor és haladó középkor időszakával esik egybe. E korszak irodalmát két fő szakaszra oszthatjuk:
    - Korai japán irodalom (7-8. század)
    -Klasszikus japán irodalom (9-12. század)
-Japán feudális kora, a sógunátus korszaka, amely az európai késő középkortól a 19. század közepéig tartó hosszú időszakot öleli fel.
      Ezt két korszakra oszthatjuk: japán középkor (Csuszei, 1185–1603) és Edo-kor (1603–1868).
-A japán modern kor a Meidzsi-restaurációtól (1868) egészen máig tart. Erre a korszakra esik a modern japán irodalom kibontakozása.


Korai japán irodalom (794-ig)
A Kínából származó kandzsi írás átvételével született meg Japánban az írásbeliség. Ezelőtt nem létezett írásrendszerük. Először ezeket a kínai írásjegyeket használták japán mondattani formákkal, míg az irodalmi nyelv továbbra is a klasszikus kínai volt. Ennek eredményeképpen ezek a mondatok kínainak tűntek írásuk szerint, ám a japán fonetika szerint kellett őket olvasni. Ezután a folyamatosan átvett kínai írásjelekből született meg a japán manjógana, a kana írásrendszer legkorábbi formája.

Japán legkorábbi teljes írott emlékének a 604-ből származó 17 cikkelyes alkotmány tekinthető, amelyet Sótoku hercegnek tulajdonítanak. A kínai nyelvű szöveg konfuciánus-buddhista szellemiségű erkölcsi útmutató az udvari tisztségviselők számára.

A legkorábbi japán nyelvű szépirodalmi művek a Nara-korszakban születtek. Ezek közé tartozik a Kodzsiki (712, „Régi idők feljegyzései”), mely Japán mitológiájának és legendás történelmének krónikája és a Nihongi (720, „Japán Krónika”), mely kevésbé történelmi tényeken alapuló írás. A sok kínai nyelvű részt is tartalmazó mitologikus elbeszélések több ciklust alkotnak: a Jamato-ciklus középpontjában a napistennő, Amateraszu Ómikami áll, az Izumo-ciklus főhőse pedig Szuszanoo, Amateraszu bátyja, akit az istenek világából büntetésből a földre küldenek, s így az emberi nem őse lesz. A Kodzsiki és Nihongi mítoszai nem szépirodalmi alkotások (mint más népekéi, például a görög eposzok és drámák), hanem megírásuk elsőrendű célja politikai volt: a császári ház napistenig visszavezethető geneológiáját hivatottak igazolni, hogy a társadalom vezető nemzetségeinek nagyobb tekintélyt szavatoljanak.

A japán szépirodalom első mérföldköve a Manjósú (Tízezer levél; 759 után) c. költészeti antológia, mely mintegy 4500 verset tartalmaz; korábbi évszázadokban született dalokat is. Formája szerint legtöbbjük tanka: ötsoros, 5-7-5-7-7, azaz összesen 31 szótagból álló vers, de igazi remekműnek az a 260 „csóka” (hosszú dal) számít, mely akár 150 5 vagy 7 szótagú sorból is állhat, és egy vagy több „hanka” (záróformula) fejezi be. Ez a szabadabb forma lehetőséget adott a költőknek, hogy megénekelhessék a rövid dalban kifejezhetetlen témákat: hozzátartozóikért érzett gyászukat, a császári ház dicsőségét vagy egy aranylelőhely felfedezésén érzett örömüket. Modern kutatások szerint a csóka tisztító halotti szertartásokban gyökerezik: a halott háborgó szellemét csendesítették le érdemeinek felsorolásával és annak ígéretével, hogy sohasem merül feledésbe.

A gyűjtemény legnagyobb költője Kakinomoto no Hitomaro volt, de kiemelkedtek Ótomo no Tabito és Ótomo no Jakamocsi (valószínűleg az antológia szerkesztője), valamint Jamanoue no Okura is. Az arisztokrata költőkéin kívül a gyűjtemény közrendűek tollából is tartalmaz verseket.

Klasszikus japán irodalom (794–1185)
A klasszikus japán irodalom a Heian-korszak (794-1185) irodalmára vonatkozik, melyet „aranykorként” is szokás emlegetni. Bár az arisztokrata költészet ekkoriban elsősorban kínai nyelvű volt, a kana fonetikus szótagírás feltalálása rendkívüli mértékben felpezsdítette a japán nyelvű irodalmat. Az új írás feltalálását a hagyomány Kúkai (ismertebb nevén Kóbó Daisi) buddhista szerzetesnek tulajdonítja.

905-ben Ki no Curajuki és mások összeállították az első japán (kana) nyelvű költészeti antológiát, a Kokinsút (Régi és újabb versek gyűjteménye). Ez 1111 verset tartalmaz; jellemzőjük a különleges érzékenység és a hangzás szépsége, de e hibátlanul csengő miniatűr költemények kevésbé változatosak, mint a Manjósúban összegyűjtött művek. E költők - és a később összeállított antológiák udvari költői számára az eredeti hang kevésbé volt fontos, mint a nyelv és a hangzás tökéletessége. A Kokinsú korának legnagyobb költői: Ono no Komacsi, Isze asszony, Arivara no Narihira és az összeállító, Ki no Curajuki.

A következő történelmi korszakban császári parancsra még 15 költői antológiát állítottak össze, közülük a leghíresebb a Fudzsivara Szadaie szerkesztette Sinkokinsú (Új Kokinsú; 1205 k.). Az antológia költői szimbolikus értelmet tulajdonítanak a szemmel látható dolgoknak. Az iroha költemény szintén ebben a korszakban íródott, mely a japán nyelv szótagolása miatt vált fontossá.

A 11. század elején Muraszaki Sikibu megírja a japán és többek szerint az egész világirodalom első regényét, a Gendzsi szerelmeit.

A japán középkor irodalma (1185–1600)
A japán középkor irodalmára nagy hatással volt a zen buddhizmus, amikor papok, utazók és aszkéta költők voltak az első számú szerzők. Ebben az időszakban számos polgárháború zajlott az országban, mely egy katonai osztály, a szamurájság megjelenéséhez, majd ezt követően háborús krónikák és történetek kialakulásához vezetett. A művek többsége elmélyülten foglalkozik az élet és a halál gondolatával, az egyszerű életmóddal és az ölés általi megdicsőüléssel. Az egyik ilyen mű a Heike monogatari (első ismert kiadás: 1371), krónika a Minamoto és a Taira klánok közti háborúskodásról, a 12. századi Japán irányításáért vívott küzdelemről. Fontos megemlíteni még Kamo no Csómei „Hódzsóki” (1212) és Josida Kenkó „Curezuregusza” (1330 k.) című esszéjét.

A 14-15. században virágzott fel a plebejus költészet, és új forma váltotta fel a tankát, a „renga” (láncvers). A kezdetben frissebb hangú, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó rövid strófák szabályai az évszázadok során megmerevedtek, mindazonáltal a nagy 15. századi renga-költő, Iio Szógi és társai láncversei váratlan lírai fordulatokkal tűnnek ki, láncszemről láncszemre haladva, akár az úszó hajóról szemlélt változatos táj egymást követő képei.