Buddhizmus

Bevezetés
A buddhizmust általában a történelmi buddhaként ismert Gótama Sziddhártától (Gautama Siddhartha) eredeztetik, aki i. e. 563–483 között élt, a harcosok kasztjába tartozó uralkodó család fiaként. Maga a buddha szó jelentése: felébredett, megvilágosodott, olyan lény, aki megszabadult az anyagi világ kötöttségeitől, és megvalósította a tökéletes, zavarodottságtól és szennyeződésektől mentes tudatosság állapotát.

Sziddhárta csodás körülmények között született Indiában, és egy uralkodó család fiatal hercegeként nevelkedett. Azonban megrázó élményt jelentett számára huszonkilenc éves kora körül az a felismerés, hogy a betegség, az öregség és a halál (vagyis a szenvedés) minden érző lény osztályrésze.

E felismerést követően elhagyta a családját, lemondott a gazdagságról, és a megvilágosodás keresése érdekében remetének állt. 35 évesen, egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés (azaz a lét alapvetően nem kielégítő volta) a tudatlanságból (nem az intellektuális szegénység, hanem a szellemi vakság értelmében) fakad, a szenvedés oka a mohó vágy (vagy létszomj), mely a tudatlanságból fakad; a szenvedéstől való megszabadulás, ha megszüntetjük az okát; ennek módszere pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Az, aki legyőzte a tudatlanságot, képes megszabadulni a létszomjtól, így eléri a Nirvánát (a nirvána jelentése ellobbanás, a szenvedés gyökérokai lobbannak el). Hátralévő életét tanítással töltötte.

A Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, azaz megvilágosodott, megvalósította a Nirvánát. A szent iratok szerint Gótama Sziddhártát több buddha előzte meg és fogja még követni.

Buddha tehát ember, aki legyőzött önmagában minden szenvedélyt, szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne, és erre a tudásra saját erejéből tett szert, nem más tanítómesterek, isteni kinyilatkozás, vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével. Buddha tanítása szerint ez az út azonban a buddhává válásig „mások véleménye, és saját elmélkedésünk révén” világosodik meg. Bár az útmutatásra szükség van, a szintézis hangsúlyos szerepet kap tanításaiban.

A tan- filozófia és vallás
Buddha nem fektette írásba tanait, azok megismerése közvetítők útján terjedt. A Tan folyamatosan változik a mai napig, kanonizálása a különféle iskolák által tartott zsinatok során történt. A legrégebbi iskolák páli nyelven írott kánonja, a Tipitaka sem tekinthető a Magasztos beszédei közvetlen lejegyzésének, hiszen ezen (addig szóban áthagyományozott) szövegek Asóka (i. e. 272-232) korában keletkeztek, tehát bő két évszázaddal Buddha halála után. Ennek ellenére meglehetősen konkrétan támaszkodhatunk e szövegek tartalmi egységére, a visszatérő formulákra, így például a „Négy nemes igazság”, a „Függő keletkezés”, az „Állandó Én nemléte”, a „Nemes nyolcrétű ösvény”, és a „Nirvánáról, az újraszületések sorozatának megszüntetéséről mint végső célról” szóló tantételek.

Buddha abból a felismerésből indult ki tanításai során, hogy a világi jelenségek, amelyek körbevesznek bennünket, átmenetiek. A keletkezés és pusztulás örök körforgásában változó jelenségek mélyebb okait kutatva megállapította, hogy az ember és világa független alkotórészek összessége, a testi dolgok, érzések, észlelések, elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációi, amelyek szintén ki vannak téve a változás örökös körforgásának.

Az átmeneti kapcsolatok új, minőségileg egyedi jelenségeket alkotnak, majd ezek felbomlása után a szintén változásnak kitett alkotórészek másfajta kapcsolatokra lépnek. A materializmussal ellentétben tehát azt állítja, hogy nincs egy végső, megbonthatatlan anyagi atomszerűség, amely szervezettségével létrehozza a testeket, és gondolkodó szerveket, hanem ezek a független alkotórészek maguk is állandóan változnak. Egyúttal tagadja a halhatatlan lelkek, vagy szellem-monádok létezését, amelyek a test elpusztulása után tovább élnek. Nem ismeri el az örök ős szubsztancia létét sem, amelyből minden szellemi és anyagi keletkezett. (lásd. upanisadok Minden-Egy tana).

Az egyszerű elemek, amelyek az egyén külső és belső világát meghatározzák, folyamatos mozgásban vannak, azonban nem összefüggés nélkül, egymástól függetlenül lépnek fel, és nem ok nélkül enyésznek el, hanem szigorú törvényszerűségek alapján. Buddha tanítása szerint ezek az alapelemek a világtörvény (dharma) végtelen sokaságú megnyilvánulásai, amelyek jelen vannak az univerzum rendjében, a karma következmény-okság elvén alapuló erkölcsi világrend kialakításában.

Ezeknek az egyszerű elemeknek szintén „dharma” a nevük. Már nem tevődnek össze másokból, véglegesen különálló egységek. A föld, víz levegő, tűz ilyen dharmák, de a különböző képességek, mint látás, hallás, érzékelés, az öntudat, a nem tudás, a gyűlölet, a vágy, az óvatosság, a dicsőség, a szépség, a gazdagság, az igazság, a hamisság, a nemi hovatartozás, az alvás, az éhség, a betegség, a születés, a keletkezés, öregedés, halál és sok-sok más is.

Az élőlények és konkrét tárgyak konkrét dolgai kivételével a régi szövegek mindent dharmának neveznek, amiből hatás indulhat ki. A karma maga a cselekvési kényszer. A dharma hindu "világtörvény" szerinti felfogása itt egy szűkebb értelmezést kapott, amelyet a buddhizmusban alapvető, vagy végső lételemeknek is fordíthatunk.

Buddha tanításának lényege, hogy az élet egész folyamata koordinált elemek együttműködése, és ezek az elemek bizonyos fajta dologi léttel rendelkeznek, a fizikából ismert "erők" analógiájához hasonlóan.

Ami számunkra egységes személyiségnek látszik, az Buddha szerint különböző dharmák összessége, szuperpozíciója, amelyek látszólag egységes egésszé fonódnak össze. A dharmák együttműködése olyan harmonikus, elmúlásuk és keletkezésük olyan gyorsan történik, hogy képtelenek vagyunk ennek tudatára ébredni. A tapasztalat világában a dharmák állandó mozgásban vannak, más dharmáktól függően keletkeznek, majd megsemmisülnek, hogy újaknak adják át a helyet. Létrejöttük előfeltétele más dharmák sokaságának létezése, mint ahogy a növény létrejötte a legkülönfélébb környezeti hatások függvénye (mag, talaj, levegő, napsütés, stb.). Ha egy dharma hatóereje kimerül, az őt létrehozó okok ugyanolyan másik dharmát teremtenek, és ez lép a kiesett helyébe.

Az ember tehát, egy folyamatosan változó dharmák alkotta folyamat, amely a halállal sem szakad meg, mivel azok a dharmák, amelyek együttesen alkotják az egyént (természeti, fizikai, erkölcsi dharmák) a halál után sem szűnnek meg, hanem működnek tovább, létrehozva az alapfeltételeket egy új individuum megjelenéséhez. Ez az új individuum örökli az elpusztult test valamennyi jó és rossz tettének következményeit.

A brahmanizmussal, hinduizmussal ellentétben, amelyek szerint a halott testéből egy önálló szellemi-monád szakad ki, és hatol be az új anyatestbe, és mintegy birtokba veszi a létéhez szükséges fizikai környezetet, addig Buddha egy olyan újramegtestesülést tanít, amelyben egy szüntelenül változó és mozgásban levő öntudatáramlás hozza létre, a véget ért létezésben felgyülemlett erők hatása révén, az új individuumot.

Ennek megfelelően a lélekvándorlás kifejezés csak akkor alkalmazható a buddhizmusra, ha "lelken" valami teljesen mást értünk, mint a bráhmanák, vagy mint a legtöbb ókori, keresztény, vagy iszlám filozófus. A halott, és az, aki a tőle öröklött karmikus erők révén újjászületik, két különböző lény, de mégsem az, mivel az új szükségszerűen következik a régiből, mint őrségváltáskor az őrtüzek is folyamatosságukban követik egymást.

A két lét közötti összekötőkapocs az akaratmegnyilvánulások és hajlamok összessége, amelytől az új létezés elemeinek (dharmák) összefonódása függ, mindenekelőtt a vágy az élet akarására (trisná).

Az élet szenvedés, mivel múlandó, és még a legboldogabb egyén is ki van téve a betegségeknek, öregségnek, halálnak. Ez a szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a trisná és a szenvedélyek, amelyek az újramegtestesülést előidézik megszűnnek. Ez azonban csak fokozatosan, sok újjászületés után lehetséges.

Buddha úgy ítéli meg, hogy a szenvedés nélküli létezéshez fokozatos előrehaladással közelíthetünk, amikor is kezdetben a világi lét erkölcsi negatívumai szűnnek meg, majd később, szellemi meditációk és aszkézis segítségével a szenvedélyek lassanként kiküszöbölődnek.

A sokszoros újjászületés során, egyre inkább közelítünk a szenvedélyektől mentes élethez, míg csaknem végtelen újjászületés és megszámlálhatatlanul sok létformák megélése után elérjük a tökéletesen szenvedély- és szenvedésmentes létezést, és világi vándorlásunk véget ér. Megszűnik a karmánk által előírt és kikényszerített újjászületési folyamatsor, eljutunk a nirvána örök nyugalmába. Ez maga is dharma, a világtörvény realitása, de ez abban különbözik minden más dharmától, hogy ezt nem a hajlamok (szanszkára) idézik elő, tehát nem is enyészhet el.

Ez a realitás a bölcs számára a boldogító egyetlen állapot, ami akkor is fennmarad, ha az összes múlandó dharma elenyészik.

A buddhista hitvallást számos felirat a következőképpen foglalja össze:

„Az okozati feltételektől függő dharmák (lételemek) okait a Tökéletes feltárta, és azt is, hogyan lehetséges ezeknek a dharmáknak a megszüntetése. Ebből áll a nagy aszkéta tana.”

Amennyiben Buddha a megváltás tanának lényegét a dharmákra vonatkozó elméletben látja, akkor a buddhizmus koherens filozófiai rendszerként értelmezhető. A létezés folyamatait racionalitással vizsgálja, és megpróbálja feltárni a folyamatok közötti oksági kapcsolatokat. Eltekint az olyan örök szubsztanciák feltételezésétől, mint isten, lélek, anyag, ezzel együtt metafizikus szemléletű rendszer, karmikus következményekről és megváltásról beszél, elismeri a múlandó túlvilági lények létezését a mennyekben és az alvilágban. A szent dolgok iránti elkötelezettsége, erőteljes etikai tartalma, szervezeti felépítése miatt a buddhizmust azonban vallási rendszerként tárgyalhatjuk.

A szenvedésekkel teli világ hangsúlyozása, a folyamatos képződés - pusztulás képei miatt a felületes szemlélő számára a buddhizmus pesszimista színezetűnek tűnhet, azonban a hit, hogy ezeken a szenvedéseken a saját akaratunkból úrrá lehetünk, hogy a szanszárát működésben tartó ok-okozati láncolat felhasználásával újjászületési lehetőségeinket megszüntessük, hogy a jó felülkerekedik a rosszon, és létezik az örök boldogság, a buddhizmust optimizmus hatja át.

A bizalom az erkölcs hatalmában, a remény a megváltás bekövetkezésében Buddha és követőinek derűs erőt adnak a mindennapok szenvedéseinek leküzdésében. Buddha szobrai mindenütt diadalmas örömöt sugároznak, tanítványának is arra kell törekednie,hogy minden rossz kedélyállapotot leküzdjön, szellemi tisztaságra, emelkedett lelki nyugalomra tegyen szert. Buddha elveti az önsanyargatást, a brahmanista lemondást és szigorú aszkézist, helyette a tiszta, hideg, és józan szellemi magatartást helyezi előtérbe.

A buddhizmus főbb iskolái
A buddhizmus tanrendszere egy hasonlattal élve egy nagy házra hasonlít, amelyre a lakók folyamatosan újabb emeletráépítéseket húznak fel, és amíg a fenn lakók szükségesnek és jogosnak ismerik el az alsó emeletek létezését, addig az alsó emeletek lakói idegenkedve, elutasítóan viselkednek az emeletráépítési törekvésekkel szemben.

A két fő áramlat a théraváda (ősi tanítás) és a mahájána (nagy szekér, vagy nagy jármű) néven ismert. (A theravada buddhizmust a mahajána hívei nevezik hinájána (kis szekér, vagy kis jármű) buddhizmusnak is, de ezt a theravada hívei természetesen nem szeretik.)

Mindketten elismerik az ősi iratok tanításait, azonban mahájána, a hagyományos buddhista tanokat átértelmező gondolatvilágát új iratok felfedezésével próbálta igazolni, amit a „kis szekér” képviselői kétségbe vontak. Az indiai „szellem” toleranciájának és türelmének köszönhetően, a két fő tábor között sem alakult ki európai értelemben vett vallási ellentét, sőt, máig előfordul, hogy a két buddhista áramlat hívői egyazon kolostorban élnek együtt a legnagyobb egyetértésben.

Mindkét irányzat szerint a jelenségek nem rendelkeznek önvalóval, egy egységes megfogható és azonosítható lényeggel, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartják. Mindkét iskola elismeri, hogy a Parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet a semmit állítani a Buddháról.

Gótama tanait később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tipitaka - szanszkrit:Tripitaka (három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a vágyakról, az kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, ami nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot a mahájána irányzat szerint, míg a hínajána szerint csak a vágyak kialvása. Mindkét irányzat elismeri, hogy a Parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet a semmit állítani a Buddháról.

A mahájána szútrái (tankönyvei) szanszkrit, [kínai és tibeti nyelven írott művei közül a Tipitakán felül a következők a legfontosabbak:

    * A bölcsesség tökéletessége (Prádnyápárámita)
    * A Tiszta Ország rendszere (Szukhávati-vjúha)
    * A Jó Törvény Lótusza (Szaddharma-pundarika)
    * A Tan ceyloni kinyilatkoztatása (Lankávatára)
    * A Buddha-ékszer (Buddhávatamszaka)

Az eredeti, régebbi felfogás szerint (théraváda iskola) a buddhák száma korlátozott, a világ meghatározott korszakaiban lépnek fel, és ugyanabban a kozmikus rendszerben csak egy létezik belőlük. A hinájána szerint az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre osztható, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve.

A mahájána ezzel szemben azt tanítja, hogy a világ egységes, és minden a tudat teremtménye (jógácsára), de van olyan irányzat is (madhjamaka), amely e világot illúziónak, nem létezőnek, önlét nélkülinek tartja. A jógácsára filozófia alapítója Vaszubandhu, a madhjamaka filozófia alapítója pedig a második században élt Nágárdzsuna.
Tibeti csörten a Himalája lábánál

A jelenleg elterjedtebb mahájána szerint a buddhák száma csaknem végtelen, és minden lényben benne van potenciálisan a buddhává válás képessége, azaz a számtalan újjászületések fokozatosan érlelik buddhává azt, aki erre az útra lép, így a létezés megannyi fokán álló lény között jelenleg is található olyan, aki a jövőben buddhává érik majd. A nirvána a mahájána irányzat szerint nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot, míg a hinájána szerint csak a vágyak kialvása.

A mahájána felsőbbrendűnek tartja magát, és lenézően hinajánának, kis, azaz hitvány szekérnek nevezi az eredeti, régebbi felfogást. Azt vallja, hogy minden embernek törekedne kell arra, hogy bodhiszattvává (A bódhiszattvák olyan megvilágosodott lények, akik saját nirvánájukat elhalasztva az újjászületést választották azért, hogy az emberiséget szolgálják.) váljon, ennek a célnak a megvalósítása érdekében aktív etikát tanít.

A számtalan buddha feltételezése a mahájána buddhizmusban felvetette annak a lehetőségét is, hogy ezek a már üdvözültek jótékony hatással vannak a földi élőlényekre, tehát hozzájuk imádkozni szintén üdvözítő hatású. Ezzel együtt kialakult egy gazdag mitológiai hitkör, amelyeket a hinduizmushoz hasonlatos kultuszokkal imádtak. A mahájána buddhista eszmekör megjelenése elősegítette a buddhizmus terjedését olyan országokban is, ahol a kultuszoknak, a többisten hitnek és vallási tiszteletnek régebbi, mély gyökerei voltak (például brahmanizmus).

A meglévő ind vallások, elsősorban a hinduizmus, brahmanizmus behatásainak következtében éppen a mahájána buddhizmus adott lehetőséget az eredeti tanok háttérbe szorítására, illetve arra, hogy megtörje a tan ellenállóerejét. Ezzel egyidőben (i. sz. 1000 körül) már megmutatkoztak a jelei a vallás bizonyos mértékű regressziójának is (ebben a szubkontiens északnyugati részén ekkortájt terjeszkedő iszlám is szerepet játszott). Ezzel együtt lehetőséget adott, többek között, az indiai kasztrendszer merevségének feloldására, hiszen a buddhista szerzetesrendek kasztoktól függetlenül fogadtak be "bódhiszattvákat".

Elterjedés és változatok
Az i. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján az 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, míg Japánban a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el.

Indokínában (Kambodzsa Khmer birodalom , Angkor) és Ceylon (Sri Lanka) szigetén Hátsó-Indiában, Burmában (Mianmar) a hínajána vagy théraváda buddhizmus a meghatározó. Az Indonéz szigetvilágban az iszlám terjedéséig a hinduizmussal vállvetve erős vallási tényező volt.

A kínai szellemi életben, a kínai univerzalista tanok mellett sokszor császári támogatással, sokszor hivatalos üldöztetések közepette tartotta meg befolyását. Kínában, Koreában és Japánban elsősorban a meditációs iskola terjedt el, a mahájána különböző változatai (például:Tiszta Föld buddhizmus és a meditációt hangsúlyozó irányzat, a csan (koreai szon, japán zen).

A zen ma is Japán legnagyobb buddhista szektája, egyedi vonásokkal, mint például, hogy a kezdetektől elvetette a papi nőtlenséget. Ezek a buddhista iskolák már bőségesen merítettek a taoista szemléletből, illetve a kelet-ázsiai természetvallások világából.

Tibetben (és Mongóliában, valamint Oroszország egyes területein) a mahájána rituáléiból, illetve a mágikus formák citálásából kialakultak a buddhista tantrizmus különböző fajtái is, amelyek a későbbiekben önálló szekérré alakultak (például gyémántszekér). Ez az áramlat i. sz. 600-as években Bengáliából kiindulva érkezett Tibetbe, azonban az itteni ("bon": egyfajta démonhit) vallással szemben kezdetben csak kevéssé érvényesült.

Amint az indiai szerzetesek, a papság szerepe erősödött a szellemi, kulturális és állami életben, úgy vette át az állam irányításának szerepét az a sajátos iskola, amely a „khubilgani öröklési rend” néven vált ismertté, ahol is feltételezik, hogy a lhászai főpap, a dalai láma halála után az egy gyermekben testesül meg újra, akinek kilétét különböző égi jelek alapján meg lehet állapítani. A tan összefoglaló neve a vadzsrajána. Négy fő irányzata a nyingmapák, a szakjapák, kagyüpák és a gelukpák. Őszentsége, a dalai láma e negyedik irányzat követője.

A lámaista hierarchia és egyházrend helyzetében nagy változásokat hozott Tibet kínai annektálása (1951), ami a dalai lámát Indiába való menekülésre kényszerítette (1959).

Szokás külön venni az Amerikában és Európában terjedő buddhizmust, bár a metafizikai tanítások nem térnek el a fentebb említett hagyományos iskoláktól, de a közösségi előírások terén megpróbálnak alkalmazkodni a nyugati életformához.

Az ú.n. jobboldali út a függőség kioltását a vágyak kioltásával akarja megvalósítani, az ú.n. baloldali, tantrikus út, megengedi a vágyakat, amennyiben a függőséget el lehet kerülni tudással (ld. Epstein, 2005).

A buddhizmus Magyarországon
Magyarországon a buddhista irodalomnak komoly hagyományai vannak, Kőrösi Csoma Sándortól kezdődően a 20. század első felében megjelent fordításokig. A buddhista tanok közvetlenül is terjedhettek, éppen az egyházilag legsötétebb időkben, ugyanis Budapesten 1956-ban megalakult a Buddhista Misszió, a német származású Láma Anagarika Govinda támogatásával. Könyveket ugyan nem adhattak ki, ám „szamizdat” formájában már a '80-as években jegyzeteket sokszorosítottak, amik '89 közeledtével egyre komolyabb külsőt kaptak, és könyvként is megjelenhettek.

A misszió vezetője Hetényi Ernő volt, aki maga is megkapta a láma-beavatást. Ezekben az években Őszentsége, a dalai láma többször is járt Budapesten, még „első”, hivatalos útja előtt…

Ugyancsak 1956-ban alapította Hetényi Ernő (Berlinben és Budapesten egyidejűleg) a nemzetközi buddhológiai intézetet, amely a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet nevet kapta.

1990 után sorra alakultak a buddhista rendek, iskolák, a hirtelen jött szabadság azonban itt is bizonyos fokú felhígulást eredményezett. A tan könyvkiadása is átvette a könnyedebb, ám kevésbé alapos angolszász kézikönyveket, ugyanakkor Kőrösi Csoma Sándor munkáinak jó része még ma is lefordítatlan.

Magyarországon ezidáig hét sztúpát (emlékhelyet) építettek: Budapesten 2, Budakeszin, Bükkmogyorósdon (Csernelyben), Zalaszántón, Tar községben és Becskén 1-1.